Felkészülés – egy kis kitérő 4. rész

Írta: mindegy, hogy ki – Navi Mozgalom

Az első három rész után sokakban felmerülnek kétségek, hogy képesek-e a gyakorlati felkészülésre, valamint, hogy milyen mélységben készüljenek fel, van-e erre egyáltalán lehetőségük és anyagi fedezetük. Nehéz kérdések ezek, tudjuk.

Az első és legfontosabb: a felkészülés maradjon egészséges, normális keretek között, ne váljon mániává, netán paranoiává. Nem kell ész nélkül átépíteni a házat, atombunkert építeni azonnal, mérhetetlen mennyiségű élelmiszert felhalmozni, mindent ennek alárendelni… s főleg nem fegyverbuzivá válni!


Először meg kell érteni, hogy a veszély, amiről beszélünk, az összeomlás, nem egy összeesküvés elmélet, nem egy paranoia, hanem – sajnos – egy egyre reálisabb veszély. Először meg kell ismerni és érteni ezt a veszélyt. Nem vakon hinni kell benne, hanem racionálisan és pragmatikusan felmérni a világ helyzetét. Ha ezt megtesszük, belátjuk, hogy az esély nagy, egyre nagyobb, s hogy az idő fogy.

Nem tudni, mikor kerül rá sor és főleg nem, hogy konkrétan hogyan. Ez utóbbi viszont bizonytalanná teszi a felkészülést. Vagyis mire és hogyan készüljek fel, mennyi időm van még.

Papica korábbi tanulmányai ezt nagyon jól fejtik ki. A kérdés azonban sokunkban azonnal felmerül, hogy ha a házunkat nem tudjuk megvédeni és el kell hagynunk, akkor hová is menjünk, azon túl, hogy eleve a „menetelésre” fel kell készülnünk, s aztán az „erdőben” lévő menedéket majd ugyanúgy meg kell valahogy védenünk, amit csak az könnyít meg, hogy eldugottabb. Ördögi kör. Van-e értelme, kérdezhetik sokan.

Nos, erre a válasz egyszerű: fel is lehet adni, de muszáj küzdeni a túlélésért, minden egyes levegővételért, főleg ha gyerekünk van. Ennyi. Ez az élet törvénye.

Ahogy Papica utalt rá, a túlélést rengeteg tényező befolyásolja, úgymint felkészültség, készletek, egyedül van-e az ember, vagy családostul, vagy kis csoportban stb. Ezek a tényezők mind javíthatják vagy ronthatják az esélyeket, ami, ha semmit sem csinálunk kb. nulla. De az esélyeket az is javíthatja vagy ronthatja, hogy egyáltalán milyen összeomlási forgatókönyv következik be, mert nem mindegy, hogy pl. Magyarország kapott-e egyáltalán egy atomtöltetet vagy nem, ha kapott az csupán a fővárost pusztította el vagy az ország több célpontját érte megsemmisítő csapás, stb. De az sem mindegy, hogy mindenki egyénileg, esetleg kisebb csoportokban készül fel, vagy széleskörű-e a felkészülés. És most ez utóbbiról lesz szó.


Természetesen a mindenkori kormányzatnak van terve ilyen esetekre. Van terve a lakosság részére – de nem a teljes lakosságra! – és önmaga részére. Na, ezt most felejtsük is el gyorsan. Mert itt jön képbe a szín tiszta katonai része a dolognak.

Rövidre fogva és leegyszerűsítve. Egy haderő feladata az ország védelme más haderővel szemben. Pont. Azaz a konvencionális háború. (Persze feladata az is, hogy elbánjon sok egyéb problémával is, de hogy erre mennyire képes az már más kérdés. És itt most nem akarom támadni a Magyar Honvédséget; nem erről van szó!)

Amint egy haderő nem egy konvencionális háborúba keveredik, hanem egy aszimmetrikus harci helyzetbe, azaz, amikor nem egy másik haderővel, hanem „lázadó terroristákkal” küzd, katasztrofális veszteségeket szenved és nem igazán képes győzni, azaz a feladatot megoldani. Ennek megvannak az okai, amelyek ismertetésétől – mert számunkra nem releváns – eltekintenék.

Ebből következik, hogy egy haderő az összeomlással nem fog tudni, mit kezdeni, legfeljebb rövidtávon. S így se a rendőrség, se a kormány. Már csak azért sem, mert az infrastruktúra hiánya miatt megszűnik a központi ellátó rendszer, az utánpótlás, a kommunikáció és a lojalitás. Amúgy egy katonai alakulat logisztikai támogatással működik, s a nélkül széthullik. Ennyi. Legfeljebb speciális képesítésű alakulatok képesek működni az utánpótlás teljes megszűnése után, mert azok is csak az időszakos utánpótlás kiesése erejéig harcképesek.

Így maradnak fokozatosan magukra a települések, majd a családok és emberek.

Könnyen belátható, hogy Magyarország földrajzi, gazdasági és társadalmi helyzetéből fakadóan igen szar helyzetben van. Ahogy az is világos, hogy nem rohangálhat mindenki a Mátrába, Bükkbe stb., mert egyszerűen kevés lesz a hely, az élelem, s végül nem a városokban és falvakban mészárolják le egymást, hanem az erdőben.

A gondolatot nem folytatva és fejtve ki részletesen, elég világos, hogy csűrhetjük, csavarhatjuk… igazából csak nagyon kevés embernek lesz valóban „jó” esélye arra, hogy túlélje a káoszt, megmaradva embernek, azaz nem bandába verődve és gyilkolászva, nem vegetálva, nem nyomorogva egy egyre jobban pusztuló menekült táborban. Hadd ne soroljam, mindenki látott már poszt apokaliptikus filmeket vagy olvasott ilyen könyveket (pl. Metro 2033 sorozat; mindjárt szögezzük le, hogy a fővárosi metró eleve nem alkalmas erre, de a könyv is tele van hülyeségekkel; mondjuk ettől még jó és elgondolkodtató).

Hát akkor most már végkép nem tudod, mitévő legyél?! Nem csoda.

Pontosan ezért kezdtük el a munkánkat: csak és kizárólag összefogással van értelme a felkészülésnek. És ez ma teljességgel hiányzik; leszámítva kisebb csoportokat és talán nem parlamenti szervezeteket.


Az összeomlás menete során, ha Magyarországot súlyos csapás éri, akkor game over. Ha a csapás nálunk nem végzetes következményű, akkor már másnap azonnal el kell kezdeni egy teljesen új társadalmi-gazdasági rendszer építését, konkrétan lokálisan, azaz települési szinten az új helyzethez igazodó túlélési vészeseti terv végrehajtását. Nem, mint a Jericho sorozatban kocsmázva, parlamenti demokráciát és polgármesteresdit játszva. Ha nem úgy cselekszünk, jön a káosz, az összeomlás újabb hulláma, majd mindaz, amiről Papica ír. Hangsúlyozom, most errefelé tartunk, mert szinte nulla az összefogás.

Hangsúlyozom, most nulla az összefogás. Hiába ilyen olyan szervezetek… azok nem ezzel a céllal jöttek létre. A mentős nem fog tüzet oltani, mert hiányzik a szaktudása; legfeljebb laikusként fele akkora hatékonysággal. Így egy bármilyen gárda sem fog tudni segíteni, csak laikus szinten, fele akkora hatékonysággal (most ne lovagoljunk a %-on!), mert hiányzik a szaktudása.

Mindaddig, amíg ezt nem értik meg az emberek, az túlélési esélyeik latolgatása során kapott eredményt felezzék el, s marad az egyéni, kiscsoportos felkészülés.


Ceterum censeo, azaz újra és újra javaslom: a csodavárosokba költözünk és szép jövőnk lesz robotokkal, meg gondtalan élettel féle Venus Project, meg hasonszőrű mozgalmak és szervezetek… nem a megoldás kulcsai, hanem az esélyeid lenullázói. Csak azért jelezzük, mert sok embert ismerünk, akik ezek hálóiba gabalyodtak, pedig előtte még jó úton haladtak.

„Én, csakis én tudom a megoldást. Kövess!”

„Mi tudjuk a megoldást, kövess!”

„Mi majd kitaláljuk neked a megoldást, kövess!”

„Mi nem tudjuk a megoldást, csak azt, hogy együtt erősebbek vagyunk.”

Melyik a szimpatikusabb?! Elvégre a gyerekeidről van szó.