Ales & Papica

Ez a könyv kettőnk munkája, és sokunk tapasztalata. Megvásárolható a Szalay könyvek webshopjában. 

Belépés

Bejelentkezés

Steiger Oszkár "Berkut"

Öreg barátom, Berkut blogja. Általam ismert emberek közül Ő az egyedüli akinek a bushcraft nem csak hobby, hanem valódi életforma! Nem kérdés: Ő a legtapasztaltabb magyar bozótmíves

Youtube csatorna

Hold2

A Bushcraft

Nem egyszer kérdezték tőlem is, hogy mi az a bushcraft. És mindig elgondolkozom rajta, mit is feleljek. És mindig, rájövök, hogy képtelenség egy-két mondattal, akárcsak körülírni is.

„A bushcraft egy angol (ausztrál) kifejezés arra, ami a természetben való túlélés és boldogulás készségét, annak fejlesztését, ismeretanyagát foglalja magában.” Így áll a wikipédia szócikkének első sorában. És tényleg. De ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy a közúti gépjárművezetés, többnyire a közúti járműveknek, a közúton történő irányítása. Mert ez is egy teljesen korrekt, ám abszolút használhatatlan válasz. És gyakorlatilag semmit nem árul el abból, mit is foglal magában ez a tevékenység. Ez alapján a kíváncsiskodó, tulajdonképpen azt sem tudja igazán eldönteni, hogy érdekelné e, nem hogy a tevékenység, de legalább a magyarázat, hogy mit is jelent. És bár többen, többször leírták, részben, vagy egészben, most úgy döntöttem, megkísérlem én is szavakba önteni, a saját bővített verziómat.

Nálam eleinte kezdődött, egész kis kölyökként, az árokparton, bunkerépítéssel. Mint sokunknál. Kombinálva a gyalog, bringával a határban, és erdőben elkövetett csavargással. Volt izomláz, ijedtség, kisebb sebek. Minden nap új felfedezés. A szarvasbogár bizony „nagyot csíp”. A sűrű szeder, vadrózsabokor vendégmarasztaló hely, (pólóban, rövidnadrágban) akárcsak az ártéri iszap. Ettük a fekete szedret, szamócát, csipkebogyót, papsajtot, vadkörtét, vadmeggyet, stb. mosatlanul. Szedtünk óriáspöfeteget. Volt nálunk kés, bicska, mert mi van, ha kiesik egy csavar a bringából, és egy fából faragott alkalmatossággal kell pótolni. Vagy a lánckerékre tekeredik egy darab bálamadzag, és le kell vágni. Vágtunk akác surjánt, és kihegyeztük lándzsának. Vagy egy súlyosabb darabot vágtunk, a Robin Hood-ból ismert Little John fegyverének mintájára. Nehogy már úgy járjunk mint Zrínyi, ha támad egy vadkan! Készítettünk orgonából, és kiselejtezett bicikli, vagy egyéb jármű gumi tömlőjéből csúzlit, mert az minden fiúnak kell. És persze készítettünk íjakat is. Az első röhejeset fenyőlécből gatyagumival. Később a némileg komolyabbakat már a választott fa rugalmasságára alapozva. Néhányan a parittyát is kipróbáltuk. Vér is folyt, de ebcsont beforr. A kölykök sebei hamar begyógyultak. (Akkor még a szülők, nagyszülők nem kaptak sokkot egy-egy karcolástól, horzsolástól. De volt, hogy egy törött orr esetén is csak a fejüket csóválták. Az én sebeimet még fertőtlenítették csípős jóddal, pálinkával, és kötözték textil zsebkendővel. „Ne visíts! Ne rángasd a kezed/lábad! Akkor gondolkodtál volna mielőtt elvágtad!” )

Mindezt persze komolyabb tudás nélkül, de igen lelkesen. Tapasztalati úton, (nem számítógép előtt) felfedezve a világot. És hazaérve mindig volt egy szülő, nagyszülő, akinek lehetett a talált kincsekkel dicsekedni, akitől lehetett kérdezni. És volt rá ideje, türelme, és tudása, hogy feleljen.

Aztán rákaptam a pecára. Eleinte urbánus környezetben, a pesti Dunán, és a csepeli ráckevei ágon. Aztán egyre vadregényesebb helyeken. Ahol csíptek a szúnyogok, belenyúltam a csalánba, megvágott a nád, a sás. (Mint Tutajost a tüskevárban.) Tehát mint az erdőben, a vízparton megint figyelni kellett hová lépek, mihez nyúlok. Tüzet kellett rakni, hogy a füst elűzze a szúnyogfelhőt. Vagy ha kockára fagytam. Szolgafát kellett faragni a horgászbotnak. Karót a haltartónak. Ki kellett találni hol van árnyék délben. De hol kevesebb a szúnyog. Figyelni kellett a vizet, hogy hol mozog a hal. A partot, hogy hol kényelmes kezet mosni, vizet meríteni. Hogy hol jár patkány, ami talán kirágja a szákot. És élvezni, ahogy a nádirigó karnyújtásnyira „örül, hogy él”. És ahogy a békák, tücskök, sáskák muzsikálnak. (Mikor én kölyök voltam, a határban, a vízparton is mindig nagy „ricsaj” volt. Manapság néha arra riadok, hogy szinte csend van. Csak egy-egy távolabbi autóút, vasút zaját hallom.) Akinek nem volt még része kabócák hadának a hihetetlenül hangos zenéjében, az nem tudja mit veszít vele.

Időközben persze olvasgattam is. A Tüskevárat, Téli Berket ronggyá. És persze más regényt, novellát, és képes ismeretterjesztő könyvet. Mint sokan mások. És bizony vannak írók, akik úgy tudtak, tudnak írni, hogy az ember megkedveli az állatokat, a természetet, és érdeklődni kezd.

Közben felcseperedtem, és eltávolodtam az erdőtől. Csak a peca maradt. De ott is kezdte a technika átvenni a hatalmat.

Mígnem valahogy újra feltámadt az érdeklődés, a késztetés. És már nem csak magamtól, a közvetlen környezetemtől lehetett tanulni. Nem csak tévé van, ismeretterjesztő csatornákkal. Van már internet. A különféle hasznos tudományok, és az égbekiáltó baromságok kifogyhatatlan tárháza. Beleszaladtam egy névbe, hogy hol már nem emlékszem Ray Mears. Aztaaaa! Vannak emberek, akik tudományosan, vérprofin, és szakszerűen űzik a bushcraftot! Mi az ördög az a bushcraft? De hát én ezt ismerem! Csak nem így, és nem ennyire! Matula bácsi is ilyesmit csinált! Jé, és a többi pákász, csíkász, juhász, kanász, stb. stb…

Nosza gyere googl, kell nekem egy kés! Az a bushcraft alappilére... (Pedig hát ugye nem. )

Hmm. Egy Fallkniven A1. Az a tuti. A frost/mora késem gagyi. Ide nekem a 6 mm vastag pengét! Az a király! Nem is kell más szerszám!

Mi? Ja! De kell! Gransfors balta, meg laplander fűrész. Mearsnak is az van. (Jó is. Azok maradtak.) Au az ujjam…

Kell egy szikravető!…

Aztaaa! Hogy meggyújtotta a vattát! Nem kell nekem gyufa. Az csak a pancseroknak való…

Miért nem gyullad meg ez a rohadt fa?! Én miért nem tudok olyan tollaságat faragni?!...

Nimár! Ez a kés bazinagy…

Jé! Magyarországon is van bushcraft….

Ez az oldal fizetős… Kell a fenének…

Bushcraft.co.hu??? Ingyenes regisztráció. Hmmm… Jé, videók! Na, nézzük, miket művelnek! Óóóó, ezek profik. Á, semmi keresnivalóm ezek között. Kés tesz? Tűzgyújtás? Mi??? Csalánból kötelet? Boszorkányság! Áááh… Ezek profik….

Kb. legalább két év önálló szerencsétlenkedés után: Na, én regisztrálok…

És most ott tartok, hogy rengeteget tanultam. Főleg itt, és persze máshonnan is. Sokkal ügyesebb lettem. (Magamhoz képest.) És mint sok más területen, minél többet tudok, vagy vélek tudni, annál jobban látom, hogy milyen keveset tudok. És milyen ügyetlen vagyok. És egyre többet vágyom tudni, és tapasztalni. De néhány apróságban, pár alaptechnikát, alaptudományt illetően, talán tudok már akár segíteni is azoknak, akik most ismerkednek bushcrafttal. Ezzel a „tudománnyal/mesterséggel” ami fantasztikusan sokoldalú, nagyon messzire visszanyúló gyökerekkel rendelkező, és ezért, és a mibenlétét tekintve óvatosan talán „esszenciálisnak” mondható. Dacára annak, hogy a civilizált, modern világunkban látszólag nincs rá szükség. Mert egy panelban lakó, irodában dolgozó „megrögzött városi embernek” talán nem kell tudnia, hogyan lehet bárhol, bármikor tüzet gyújtani. De szerintem súlyos hiba azt gondolnia bármelyik embernek, hogy csak mert az aszfalton éli le az életét, a végtelenségig támaszkodhat a civilizációra. És/mert attól, hogy városban él, épp úgy függ a természettől, mint az, aki a vadonban él. Csak nem tudja, megfeledkezik róla. És ha nem is ő, de talán a fia, vagy az unokája már lehet, hogy rájön, csak késő ne legyen.

 

És akkor nézzük mi szigorúan, és szűken a bushcraft szerintem.

A bushcraft, legelső sorban talán, egy a természet ismeretével kapcsolatos tudáson, és néhány könnyen elsajátítható alaptechnikán alapuló, kreatív gondolkodásmód. (Aminek városi körülmények között, a mindennapi életben is hasznát lehet venni.)

Ha tudás, és tapasztalat találkozik, akkor van mit kombinálni, ami az aktuális feltételekhez igazítva, akár rögtönözve meghozza a megoldást.

A bushcraft csak egy szó. De amit magába foglal. Az nem ausztrál „találmány”. Hanem valami, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől, sőt, talán az ősemberig visszamenőleg az elődeinktől örököltünk. És nem azért, hogy lenézzük, becsméreljük, kinevessük, és elfelejtsük. Vagy, hogy márkás eszközök, szerszámok puszta birtoklásává korcsosítsuk. Hanem, hogy tanuljuk, fejlesszük, a fiainkra, lányainkra hagyhassuk. A mai napig használható, működőképes fogások, technikák, alap eszközök használatára/készítésére, természetes élelem, gyógyszerforrásokra, ivóvízszerzésre, hajlékkészítésre, tűzgyújtásra vonatkozó tudományok összessége. Úgy, hogy hosszú távon működőképes legyen. Azaz a fajok ismeretével, a megújulási képességük, idejük figyelembevételével. Az egység, a rendszer, az összefüggések megértésével. Csak a valós igényeinket kielégítve, kapzsiság, és oktalan túlzások nélkül. Gyűjtögetésből, halászatból, vadászatból, gazdálkodásból, néprajzból, hagyományból, fejlődött, és az képes táplálni ma is. Bár sok tudás mára már elveszett, de a meglévő, még megtalálható tudás nagy részéért csak „le kell hajolni”. És persze van, amit újra fel lehet fedezni. Az életben tartásához pedig pusztán annyi kell, hogy továbbadjuk. És esetleg hozzátegyük, aminek a hasznosságáról, „fenntarthatóságáról” megbizonyosodtunk, de el ne vegyünk belőle.

A bushcraft, mint tevékenység, a természetben zajlik. Ezért, mindenféle ellentétes híreszteléssel szemben, a megértéséhez, és elsajátításához fontos nem csak az időről időre elkövetett természetben tartózkodás, gyakorlás, tapasztalás, felfedezés. De a természetnek legalább minimális, alapszintű, a környezetedre kiterjedő ismerete, és szeretete. Vannak persze technikák, amiknek a gyakorlása, elsajátítása, otthon (pláne kertben) is megoldható. Ám egy ferrocériummal lángra lobbantott vattapamacs nem bushcraft. De még csak nem is tűzrakás.

A bushcraftot nem lehet késből, sziktavetőből, meg egy jó ponyvából otthon „összerakni”. A „szellemiségét” kell magunkévá tenni. A kézügyességet, a körültekintő kreativitást, fejleszteni. És akkor a konkrét helyzetek, feladatok konkrét megoldásának egy verziója, (a sajátunk,) adja magát. És a bushcraftot nem lehet könyvből bemagolni. Egy triviális példával élve, hiába tudom, hogy lehet hercig ponyvamenedéket összerakni. Ha fáradtan, éhesen nem figyelem, hogy honnan fogja a szél aláfújni az esőt, a füstöt, a vízmosásban, ahol felállítottam. És melyik fáról fogja a szél a ponyvára rázni azt a karnyi vastag letört, lógó ágat, amire elfelejtettem felnézni. Ehhez néha bizony be kell piszkolni a kezünket, ázni, fázni, „szenvedni” kell. Azaz Tapasztalni.

És hogy miért kell szeretni a természetet?

„Aki nem tud semmit, nem szeret semmit. Aki tehetetlen: értelmetlen. Aki nem ért semmit, nem is ér semmit. Aki viszont ért, az szeret is, néz is, lát is.”

Theophrast von Hohenheim, ismertebb nevén Paracelsus fenti szavai jó fogódzót adnak a megértéshez. A természet szeretete, többségünknél látszólag egyszerűen csak megtörtént. Nem kell hozzá más, mint hogy szándékunk legyen megtudni ezt-azt a természetről. És bizony, egy egészséges lelkű, nyitott ember, minél többet tud meg a természetről, annál inkább, annál jobban szereti. Az ismert dolgok ismerősként köszönnek vissza. És minél jobban szereti, annál többet akar megtudni róla. Ez egy öngerjesztő folyamat, aminek, ha megfelelő nyitottsággal állunk hozzá, csak az életünk vége szab határt. Persze egy kifordult értékrendben, nyakatekert logikával nevelkedett fiatalnak. Egy kizárólag, és mindenekfelett a munkaadójához való lojalitásra kondicionált, robottá „korcsosított” embernek. Nekik sokkal több idő kell, mint egy szerencsésebb, vidéken, talán kevésbé kizsigerelt rokonokkal körülvéve, normálisabb környezetben nevelkedett embernek. De egy átlag városi embernek, néhány óra ritkán elég arra, hogy „ráhangolódjon” a természetre. Egy rövid, délutáni túra alkalmával is rácsodálkozik a szépségére, de ilyenkor még mindig „kívülállóként” egy a civilizációnak köszönhető „burokból” szemléli. És heves ellenérzéseket vált ki belőle, ha ezen a „burkon” belülre kerül a természet, egy rovar, csípős/tüskés növény, vagy akár csak némi piszok, szél, eső formájában. Ha pedig lemegy a nap, az erdőben nagyon kell félni. Az idegen, és ezért ellenségesnek tűnő környezetben kiélesednek az érzékszervek, és furcsa szagokat, ijesztő zajokat, rémisztő árnyakat érzékelnek. De idővel, ha az ember kellőképpen nyitott, érdeklődő. A látottakat, hallottakat ellenőrizni, azokról tanulni halandó, és beleveti magát a természetbe. Az ismeretlen ismerőssé, a szokatlan megszokottá válik. Az éjszakai kísértethangok eredetét örömmel azonosítjuk, az azokat kiadó/okozó róka, nyúl, bagoly, sün, lappantyú, stb. képével. És a szemünket nyitva tartó kísértethangokból, álomba ringató ingyen koncert válik. Vidáman falatozunk piszkos, sáros, kormos kézzel. És szinte már észre sem vesszük a csaláncsípést. Sőt, minél több időt töltünk „odakinn”, minél inkább „hagyjuk magunkat”, minél kevésbé görcsölünk a megszokott, biztonságosnak vélt otthoni környezetért, idővel annál kevésbé akaródzik visszatérni, a „biztonságos”, „kényelmes” világba.

Talán nem rossz példa: Ha egy klímás autóban ülve, feltekert ablakokkal száguldasz egy úton, az olyan, mintha tévében néznéd az elsuhanó tájat. Ha ugyanazon az úton motorral közlekedsz, még a sisakban is érzel szagokat. Érzed a szelet. A szél süvítése ellenére is hallasz zajokat, hangokat, amit az autóban nem. Látod magad alatt az utat. Tehát közvetlenebb a kapcsolat a környezettel. Ezt nem én találtam ki. De ugyanez a különbség, ha gyalogolsz, még hangsúlyosabb. Szinte kinyílik a világ. De még ezt is lehet fokozni, ha megállsz, ne adj isten leveszed a cipődet, az ingedet is. Lelassul a világ. Érzed a szellőt a puszta bőrödön, érzed a füvet, vagy a kavicsokat a talpadon, megláthatsz minden apróságot. Ha becsukod a szemed, ezer hang, és ezer illat kerül elő a semmiből. Ami az irodában fontosnak tűnt, hirtelen röhejessé válik. És fel sem fedezett, tudomásul sem vett apróságok hirtelen jelentőséget kapnak. A tüske, hegyes kő a talpad alatt, a hideg harmat a füvön, az apró rovarok csiklandozása a lábadon, a moha bársonyos érintése a kezeden, az erdei patak jéghideg vize, stb. Ez a monitor előtt ülve nagyon szentimentális baromságnak tűnik. Ki kell próbálni, és hagyni kell magadnak, lassan, nyugodtan, hogy átéld. És akkor, ha szerencsés vagy megérted.

(Ismerek pár látszólag mogorva krapekot, akiknek eszükben sem jutna így megpróbálni leírni azt, amire nincsenek szavak. De tudom, hogy gyakran átélik, milyen megfoghatatlan, felemelő érzés, egy viharban megállni, és bámulni a szélben hajladozó, hatalmas, büszke fákat, miközben az ember arcát áztatja a hideg eső. Vagy egy ponyva alatt, kicsit feszülten kuporogva, miközben köröskörül csapkodnak a villámok, egymásra nézni, és őszinte vidámsággal felröhögni.)

Gyakran meg kell állni. Hogy alaposan szemügyre vedd, megvizsgáld, értelmezd, esetleg meg is érintsd, amit észrevettél, és nem ismered, de érdekesnek találod. Ha már az orrod előtt van. (Persze azért óvatosan, mert pl. a kaukázusi medvetalp nevű növényt nem simogatjuk.) És azért is, hogy „gukkerrel” megbámuld, amit közelről nem láthatsz, tekinthetsz át. Vagy nem tudsz (még) becserkészni olyan távolságra, hogy szabad szemmel alaposan megfigyeld.

A természetben minden érdekes, és izgalmas. Az is, ami az első, felületes pillantásra nem tűnik annak. Csupa komédia és tragédia. Egy konzervdobozzal a fején kolompoló sün egyszerre lehet bosszantó, megejtően komikus, és kétségbeejtően tragikus.

Egy átlag hétvégi turista „csak” szemléli a természetet. Kívülről. Egy fanatikus bushcrafter képes benne, vele együtt élni.

Amennyire én tudom, a bushcraftot nem űzők körében közkeletű tévedés. De a bushcraft és az un. túlélés nem ugyanaz. Vannak átfedések, elsősorban az alap „tudományokat”, technikákat, pl. víz, menedék, tűz, étel, illetően. És a túlélésben is szerepet kap a természet erőforrásainak felhasználása. De a túlélésben a cél, hogy az ember, a legrövidebb időn belül, biztonságos helyre jusson. Ami a civilizáció jól ismert, városi környezetéből kiszakadt ember számára, leginkább a civilizált, városi környezettel azonos.

Pl. túrázás közben is, a távolságot, domborzatot, a nehéz terepviszonyokat, dús vegetációt, a hideget, meleget, esőt, havat szelet, amik szintén a természet szükséges „kellékei” tekinthetjük ellenségnek/ellenfélnek. És gondolhatjuk, hogy a túrázás, ezek leküzdéséről, legyőzéséről szól. Ami, ha sikerül, komoly fegyvertény, és egyfajta tekintélyt kölcsönöz nekünk. De ez valójában, bushcraft szempontból nem a helyes megközelítés. A természet, és az ő különféle adottságai, jelenségei, igazából arra adnak lehetőséget, hogy toleráljuk őket, alkalmazkodjunk hozzájuk, vagy épp a hasznunkra fordítsuk, és ezzel magunkat győzzük le.

Az éhség, szomjúság, fáradtság, a környezet és az időjárás viszontagságai lehetőséget nyújtanak arra, hogy fejlesszük a kitartásunkat, és az alkalmazkodóképességünket.

A katonai túlélés meg végképp egy külön műfaj. Súlyos, speciális felszereléssel, lövöldöző ellenséggel, és azzal a ténnyel súlyosbítva, hogy az első szembejövő ember nem feltétlenül a megmenekülést jelenti. Hanem esetleg épp az ellenkezőjét.

Ezért többségében a felszerelést tekintve is, úgy típus, fajta, mint mennyiség szempontjából, más az ideális összetétel. De a legfőbb különbség, amiben a bushcraft szöges ellentétben áll a túléléssel, hogy a természet a túlélésben alapvetően ellenséges környezet, leküzdendő akadály, ami a túlélő, és a biztonságot jelentő hely között van. A bushcraft „tudományok” elsajátítása, által, a természet ismerős, otthonos környezetté válik. Ahol mindent megtalálunk, amire a hosszú távú életben maradáshoz szükségünk van. Sőt! A szélsőségesen mostoha területek kivételével nem csak a puszta életben maradáshoz, de a viszonylag (nem városi mércével persze,) komfortos berendezkedéshez is meg lehet találni/teremteni a feltételeket.

Ahogy például a fotósnak, ha jó képeket akar készíteni, legelőször meg kell tanulnia két dimenzióban gondolkodni. Ha a civilizált ember jól akarja érezni magát a természetben, gondolkodásmódot kell váltania. Egészen más szemmel kell néznie a környezetét. És minden kőben, tövisben, a lehetőséget kell keresni/látni, nem pedig ellenségnek tekinteni. Egy zsúfolásig töltött szerszámüzlet készleteiről sem gondoljuk, hogy azért vannak ott, hogy hasra essünk bennük, megsérüljünk tőlük. A természetben a kövekkel, tövisekkel ugyanez a helyzet. Csak azokról a városi embernek meg kell tanulnia, hogy építőanyagok, szerszámok, eszközök, fegyverek, vagy azok alapanyagai.

A bushcraft egy nagyon összetett tudomány. Elméleti, és gyakorlati, hasznos, és praktikus tudást ötvöz. Egy pondróról egy „bogarász” káprázatosan sokat tudhat. Rendszertanilag, törzsfejlődését tekintve. És le tudja írni az egész élete történetét a petétől a pusztulásáig. Egy bushcraftos viszont azt tudhatja, hogy hol keresse, hogy milyen halat hol foghat vele, és azt is, hogy milyen íze van.

A természetben való boldogulás eszközei…

A bushcrafthoz először is kell egy jó, drága, márkás, prémium kategóriás bushcraft kés…

Na jó, csak vicceltem.

Miután megismertük, megszoktuk, megszerettük a természetet, ideje, hogy ki is aknázzuk a benne rejlő lehetőségeket. És tegyük ezt anélkül, hogy feleslegesen, pláne maradandóan, isten őrizz, visszafordíthatatlanul károsítsuk.

Ez megint egy olyan”hobbi”, ami szerintem, mindenféle ellentétes híresztelés, és marketing trükk ellenére, nem feltétlenül, sőt, bizonyos esetekben egyáltalán nem eszközfüggő.

Az alkalmazkodás képessége, az egyik leg alapvetőbb tulajdonsága az embernek. És a leleményesség is minden gondolkodó ember sajátja. Ezek talán a legfontosabb jó tulajdonságok azok közül, amik lehetővé tették, hogy eljusson oda, ahol most tart. (A rosszak pedig a lustaság, kapzsiság és az abszolút biztonságra való törekvés.) A civilizált, városi emberek többsége, ha tudja is ezt, már nemigen hisz benne. Helyette inkább a technológiában hisznek. Ez könnyen azt eredményezi, hogy az ember lesz az eszközei szolgája, és nem fordítva, ahogy pedig lennie kéne. Ez pedig többnyire oda vezet, hogy a természetet egy ellenséges környezetnek, leküzdésre váró akadálynak tekintse. Pedig valójában az ember épp úgy része a természetnek, mint bármelyik más élőlény a földön. És így a természet is az ember része. Innem pedig már egyenes út vezet a következtetéshez; aki a természet pusztítja, az saját magát is pusztítja. Ehhez a felismeréshez nem is kell több, csak hogy az ember pár centivel távolabbra tekintsen az orránál.

„A természet olyan, mint egy háló. Ha meghúzol egy szálat a többi vele mozdul. Ha elszakítasz egyet, lyuk lesz rajta, és meggyengülnek a mellette lévő szálak, mert megbomlik az egység.” A természetben semmi sem felesleges. Még a legapróbb, leghitványabbnak tűnő élőlény sem.

Ha tűz a nap melegünk van. Ha hideg van fázunk. Ha esik az eső, megázunk. De nagyban megkönnyíthetjük az életünket, ha nem a napot akarjuk eltakarni, hanem arra koncentrálunk, hogyan hűthetjük le csak a saját testünket. Nem az éghajlatot akarjuk megváltoztatni, csak annyit tudunk, hogyan tarthatjuk melegen saját magunkat. Nem elkerülni akarjuk az esőt, mert tudjuk hogyan tarthatjuk szárazon, vagy az eső elmúltával hogyan száríthatjuk meg csak a saját holminkat. Ehhez kellenek az eszközeink, a ruházatunk. A divat nem szempont.

Feleslegesen túlzott erőfeszítés, és kártékony is, tudatlanul egy méteres bozótvágóval hadakozva táborhelyet kialakítani, olyan területen, ahol elég csak körülnézni ahhoz, hogy olyan helyet pillantsunk meg, ami készen, tálcán kínálja magát. És fordítva. Felesleges többtíz kilométeren keresni az ideális helyet. Ha csak néhány ág (akár invazív növény) lemetszésével, könnyen, és gyorsan gyógyuló sebet okozva, (ehhez persze ismerni kell a növényeket) alakíthatunk ki szinte tökéletes helyet. (Mert teljesen tökéletes hely nem létezik. És nem is kell, mert unalmas lenne.)

Minél többet tudunk róla, minél több tapasztalatot szerzünk, a természetben tartózkodva annál könnyebben tudunk jó/bölcs döntéseket hozni. És minél kevésbé feszülünk ellene, annál könnyebb benne az életünk.

A bushcraft tudományának, a legkevésbé sem a márkás, jó felszerelés az alappillére. Sokkal inkább a komplex gondolkodásmód. Ami igazán jó hír. Lévén, hogy drága eszközöket talán nem mindenki engedhet meg magának. De az alkalmazkodásra való hajlam, a tanulás, megfigyelés segítségével az összefüggések megértése, és ezeknek a saját hasznunkra való, nem kártékony kiaknázása bizony tanulható. Így természetesen a „bushcraftos”, kreatív gondolkodásmód is. És ehhez egyetem sem kell. Mert a kőbaltás elődeinknek is ment. Amit fényesen bizonyít, hogy ma itt vagyunk.

Alap szerszámokra van szükségünk, mint a kés, a balta, és a fűrész. Alap felszerelésekre, mint a ruházat, a főző, és víztároló edény. Ezekből megbízható kivitelt kell keresni, ami nem feltétlenül drága, és nem is mindig márkás. A tapasztalat sokat segít a választásban. Akár saját, akár más megbízható emberé. De nincs két egyforma ember. Így nincs olyan felszerelés sem, ami mindenkinek egyformán megfelel. Kevés az olyan eszköz, amire kategorikusan, és egyértelműen rá lehetne mondani, hogy pont jó. Jóval több van viszont azokból, amire bátran lehet mondani, hogy nem jó.

Azokat az eszközöket, felszerelési tárgyakat, amiket képesek vagyunk magunk is elkészíteni, ha időnk, lehetőségünk van rá, készítsük is el. Akár részben, akár egészben. Talán nem lesznek olyan szépek, mint a gyáriak. Talán nem tudunk kiagyalni melléjük olyan hangzatos kommentárokat. De kívül belül ismerni fogjuk őket. Tapasztalataink birtokában javíthatunk is rajtuk. Így nem nekünk kell hozzájuk szokni, hanem magunkhoz igazíthatjuk őket. És a legfontosabb, ha egyszer már sikerült valamit elkészíteni, az javítani, vagy akár reprodukálni is tudjuk.

Tehát mi ma nekem a bushcraft? Egyfajta gondolkodásmód. Egy tevékenység, ami fejleszti a kreatív gondolkodásmódot, a problémamegoldó képességet. Egy lehetőség, ami igényt ébreszt bennem a természet minél alaposabb megismerésére. Úgy elemeiben, akár a legapróbbakban is, mint összefüggésében. Ami egyaránt fejlesz az elméleti tudás gyarapítása, kézügyesség, fizikai edzettség, és a külső hatásokkal szembeni tolerancia terén. Egy szó arra, aminek köszönhetően biztonságban, és ezért otthonosan érzem magam a természetben. És ez minél inkább így van, annál jobb érzés. És annál inkább azt sugallja, hogy nem egyedül vagyok valamivel szemben, amit le kell győzni, mert az életemre tör. Épp ellenkezőleg. A része vagyok valami hatalmasnak, ami nekem épp úgy részem, mint én annak.

Nem vagyok profi benne. És nem vagyok hibátlan. Még kevésbé tökéletes. De törekszem rá, hogy napról napra egyre jobb legyek. És persze magamhoz képest. Mert a bushcraft nem verseny, nem a kivagyiságról szól, és megfelelnem is csak magamnak kell. És persze van, aki kizárólag üzleti lehetőséget lát benne, de ez alapvetően nem erről szól.

Hogy felismerjem azt, és el tudjak venni annyit, amennyire épp szükségem van abból, amit tálcán kínál. De tegyem ezt anélkül, hogy megsebezném, vagy „levágnám a kezet, ami a tálcát tartja”. Egy élőlény (növény, vagy állat) pusztulása egy, vagy több másik életét jelenti. Ebből a körforgásból természet adta jogunk, és lehetőségünk kivenni a részünket. Az aktuálisan valós szükségleteinknek megfelelő mértékig. (Szabályozott, és urbánus környezetben nyilván a szabályok betartásával.) De gorombán, drasztikusan beavatkozva, csak a magunk javát, hasznát nézve megváltoztatni, a magunk kedvére formálni nagy léptékben már nem jogunk, ha van is lehetőségünk.

És ezt a hozzáállást igyekszem napról napra mindjobban a magamévá tenni, és amennyire csak tudom, meggyőződéssel népszerűsíteni. Hogy ha bárki, akár pl. egy természetőr érdeklődik, hogy mivel foglalatoskodom, és azt felelem, hogy az a „bushcraft”. Ne az maradjon meg benne, hogy a „bushcraftosok” kártékony vademberek. Akik pusztítják a természetet. Hanem épp ellenkezőleg. Olyan emberek, akik otthonosan mozognak a természetben. És nemcsak, hogy ismerik, szeretik azt. De továbbadják az utódaiknak, és ha csak tehetik, népszerűsítik a természet szeretetét.

Mert a bushcrafthoz szükség van a természetre. De a természetnek nincs szüksége a bushcraftra.

És persze végül, de nem utolsó sorban, az innen-onnan látott, olvasott, megszerzett, ajándékba, és ezért kölcsön kapott, de az önállóan felfedezett tudást is tovább adni. Bárkinek, aki kéri, és hajlandó azt felelősséggel alkalmazni, és újra továbbadni. Mintegy visszatenni, visszaforgatni a „közösbe”, ahonnan mi is kaptuk. Hogy ne tűnjön el. És hasznára váljon mindenkinek, akit érdekel, anélkül, hogy kárt okozna.

Én valahogy így képzelem.

 

 

 

 

 

 

 

 

Toportyán