TOM BROWN / TOPS KNIVES
TRACKER & SCOUT
• BEMUTATÓ ÉS TESZT •
PROLÓGUS
E cikk megírásának több – egymással összefüggő – okból vágtam neki.
Elsősorban, szeretném az érdeklődőkkel megismertetni ezeket a különleges késeket, melyeket (tudomásom szerint) Magyarországon jelenleg egyedül nekem van szerencsém hosszabb ideje birtokolni. A huzamos használat során megismertem és megkedveltem őket, személyes tapasztalataim alapján pedig úgy gondolom, hogy megérdemlik mások figyelmét is.
Másodsorban, kevés olyan kést készítettek az utóbbi időben, ami ennyire élesen megosztotta volna a „szakértők” és „laikusok” körét. Megjelenésük óta, a „mértékadó” nyomtatott szaklapoktól kezdve, az internetes portálok és fórumok sokaságáig bezáróan, számos elemzés, értékelés született – ezek vagy a legnagyobb elismeréssel, vagy a legmélyebb „megvetéssel” szólnak a kés(ek)ről. Magyarán, vagy „imádják”, vagy „utálják” – „középutat” szinte alig találni.
(A páros két tagja közül, a Tracker az, amely ilyen viharokat kavart, a „kistestvér” Scout méltatlanul kevés figyelmet kapott. A páros együttes elemzése pedig valahogy elsikkadt…)
A személyes vélemény – természetesen – szabadon megfogalmazható, akár negatív, akár pozitív. Az emberek különbözőek, különféle egyedi-, gyakran szubjektív szempontok alapján alakítják ki véleményüket. Ahogyan egy autó kiválasztásánál, a kések esetében is abszolút akceptálható szempont, hogy a különféle gyártók által felvonultatott kínálatból végül azért döntünk egyik, vagy másik típusnál, mert objektíven szemlélve ugyan X és Y egyformán megbízható, a céljának teljesen megfelelő konstrukció, még az áruk is azonos szinten mozog, de X (vagy Y) egyszerűen jobban tetszik, számunkra kényelmesebb, stb.
Ami viszont nekem elfogadhatatlan, ha valaki úgy mond (ex catedra) „szakértői” ítéletet valamiről, hogy – „jó esetben” – nagyon rövid időre találkozott személyesen bírálata tárgyával, rosszabb esetben pedig még ennyi sem áll a háttérben, csupán néhány fotó, vagy másod-, harmadkézből származó „információ morzsa”.
Ez a „jelenség” a Magyar Túlélő Portálon és más hazai (nyomtatott és elektronikus) fórumon is „terjedőben van”, ami nekem nagyon nem tetszik… E cikk létrejöttéhez is komoly lökést adott egy kisebb, a Tracker körül kibontakozott „vita” az MTP-n, ami „felpaprikázott” és „mérgemben” nekiláttam az írásnak.
Lássuk, mi sült ki belőle… J
A „GYÖKEREK”
Tom Brown, Jr. a világ egyik legismertebb, legnagyobb tekintélynek örvendő „túlélési szakértője”.
Hét évesen ismerkedett meg „mentorával”, egy, a közelükben élő idős, apacs indiánnal Osonó Farkassal (Stalking Wolf), aki népének egyik nagyhírű „nyomkeresője” (tracker) és sámánja volt. Osonó Farkas figyelmét felkeltette az érdeklődő fiú és tanítványává fogadta. (Nem kis dolog, nagy mázli volt ez Tom Brown életében…)
11 éven át, az ifjú Tom az ő irányítása mellett sajátíthatta el az észak-amerikai indiánok évszázados tapasztalatokon alapuló ismereteit a természetben való túlélésről, a természettel való együttélésről, nyomkeresésről, stb. Az öreg mester nagy figyelmet szentelt annak is, hogy a „technikai” jellegű tudáson kívül átadja tanítványának az indiánok sajátos „természet-filozófiáját”, hitvilágát is, mely mélyen áthatotta mindennapjaikat.
Ez az „indíttatás” máig rendkívül erősen meghatározza Tom Brown élet- és világszemléletét, az általa gyakorlatban használt eszközöket és eljárásokat.
A 18 éves Tom a „tanonckodás” után még további tíz éven át „bolyongott” (sic!) a világban, hogy tovább bővítse tudását. Eközben lassanként elismertséget (és bizonyos hírnevet) is kivívott magának, mint „tracker”, aki több esetben sikeresen segítette a hatóságok, különféle szervezetek munkáját eltűnt személyek, vagy éppen szökevény bűnözők megtalálásában.
1978-ban „Tracker School” néven elindította saját „iskoláját”, ahol kisebb csoportoknak tanított „túlélő”, ill. „nyomkereső” ismereteket. Az oktatás mellett Tom Brown elkezdte papírra vetni addigi tapasztalatait, élményeit is.
Mára a Tracker School a világ legnagyobb „túlélő iskolájává” nőtte ki magát, évente átlagosan 1500 tanuló végez a harmincat meghaladó számú, különféle „kurzus” valamelyikén. Tom Brown-nak pedig eddig 16 nagy sikerű és „szakmai körökben” is elismert könyve jelent meg.
A Tracker School köré szerveződő „polgári jellegű” tevékenysége mellett, Tom Brown régóta „kötődik” a fegyveres erőkhöz is.
Munkásságának erről a részéről – érthető okokból – kevés megbízható információ lelhető fel, annyi azonban bizonyos, hogy „intenzíven közreműködött” a hadsereg egyes különleges alakulatainak képzésében, az alakulatok bevetésre való felkészítésében, különös tekintettel a „harctéri körülmények közötti túlélési ismeretek” oktatására. Sőt, az is tudható, hogy a hadsereg „alkalomadtán”, konkrét háborús konfliktusok során (pl. Irak), személyesen is igénybe vette Tom Brown szakértelmét és különleges tudását, pl. felderítő tevékenység folytatásához.
Összegezve: Tom Brown egy igazi „nagypályás játékos”.
„Hivatásos” és elhivatott szakértő, aki nem „kedvtelésből” ténykedik, nem népszerű televíziós show-k számára „produkálja magát”, hanem valóban éles helyzetekben teszi próbára a tudását és a képességeit. (Persze, Tom Brown is „médiaszemélyiség”, ő is ad interjúkat, szerepel tv műsorokban, de hát „this is America”…)
A TRACKER TÖRTÉNETE
A kés története a ’80-as évek elejére nyúlik vissza, amikor is (éppen) egy interjú során, az akkor már „híres” túlélési szakértőt, „nyomkeresőt” megkérdezte a riporter, hogy ha csupán egyetlen eszközt választhatna egy „túlélési szituációhoz”, mi lenne az?
Tom Brown azt válaszolta, hogy egy kés mellett döntene.
A riporter tovább faggatta, hogy melyik kés lenne az?
Tom Brown ezen a kérdésen eltöprengett egy ideig, majd azt válaszolta, hogy az a „bizonyos” kés még nem létezik.
A riporter némileg meglepett kérdésére, hogy vajon miért nem létezik még az a kés, félig-meddig tréfásan azt a választ adta, hogy mert még nem tervezte meg…
A riporter a beszélgetést azzal zárta, hogy ő bizony nagyon kíváncsi lenne arra a késre, ha Tom Brown megtervezné…
(Figyelem! Az eredeti kontextusából kiragadott interjú-részlet ma már szinte „legendás”, gyakran idézik. Az a mondat pedig, amikor a riporter arról kérdezi Tom Brown-t, hogy vajh’ miért nem létezik az „A” kés és erre azt a választ kapja, hogy „mert még nem terveztem meg” - sokakban megütközést keltett és kelt ma is. Számos esetben eltúlzott önbizalommal, nagyképűséggel vádolták meg érte és ez később negatívan kihatott a Tracker-t elemzők, értékelők hozzáállására is.
Holott, valójában arról van szó, hogy Tom Brown ott és akkor ténylegesen meglepődött, némileg zavarba is jött, de komolyan elgondolkodott a kérdésen és – mivel nem tudott rá egyértelmű választ adni – egy ilyen „vicces” mondattal ütötte el a dolgot („make a joke”).
Egy dolog azonban biztos – és ezt maga Tom Brown is többször megerősítette -, hogy ez az interjú volt az, ami „elültette fejében a bogarat”.)
Tom Brown az ominózus riportot követő hét év során intenzív kutató és tervező munkát végzett, prototípusok tucatjait próbálta ki, hogy létrehozza „azt a bizonyos” kést.
Már a prototípusok legyártásához igénybe vette Ed Lombi késkészítő mester segítségét, aki végül hivatalos licenszet is kapott a „Tracker alaptípus” kereskedelmi forgalomba kerülő darabjainak „manufakturális” gyártására. Évekig ő készítette a késeket, majd visszavonult.
Ekkor a licenszet Tom Brown átadta egy másik ismert mesternek, Dave Beck-nek. Ő kb. 10 éven keresztül gyártotta a Trackereket, majd ő is visszavonult.
Ezt követően a Tracker sokáig nem is volt kapható.
2001-ben Tom Brown-t megkereste Billy Friedkin filmrendező és felkérte, hogy részben forgatókönyvíróként, részben technikai tanácsadóként vegyen részt egy nagyjátékfilm elkészítésében, melynek „sztorijához” jelentős mértékben Tom Brown addigi életútja szolgált alapul. (The Hunted – nálunk „Veszett vad” címen mutatták be.)
A filmben fontos „szerep” jutott a Tracker-nek is, de Dave Beck már visszavonult és nem is állt szándékában több Trackert készíteni, így a filmhez szükséges mennyiségű „kellék” legyártására Tom Brown Chip McConnell-t kérte meg, aki meg is csinálta a The Hunted-ben is látható változat néhány példányát.
A film – az egészen jó forgatókönyv, a kiváló szereplőgárda és a remek instruktorok ellenére – nem lett igazán sikeres…, de nem is bukott meg. (Személyes véleményem az, hogy a rendező „elveszett” a produkcióban – Friedkin nem igazán tudta eldönteni, hogy a lélektani drámára helyezze-e a hangsúlyt, vagy inkább egy nagyon pörgős, „szakmailag hiteles” akció-mozit készítsen-e. Végül a filmbe jutott mindenből, de nem sikerült „egésszé” összefognia.) A „The Hunted” végül is „nézhető” film és vonzott is annyi nézőt Amerikában, hogy a stúdió számára megérte a nemzetközi forgalmazásának nekivágni, így pedig összességében jó pár millióan láthatták a világban.
A legnagyobb sikert a film kapcsán (talán) Tom Brown és a Tracker könyvelhette el.
A „szakma” valósággal „rávetette magát” a filmre, ami abból a szempontból nem is csoda, hogy végre egy olyan produkció került a mozikba, amiben az akciójelenetek java „hitelesen megformált”, a szituációk jelentős hányada „akár a valóságban is előfordulhatna”, sőt, egy hús-vér ember (Tom Brown) „árnya dereng” az egész hátterében, egy ténylegesen létező késsel… Végre volt mit elemezni „szakmai szemmel” is egy filmen! (Valóban ritkaság, hiszen egy „átlagos”, a „tömegek számára” készült akció-produkció - ahol az éppen aktuális sztár által megformált főhős, egy szál „izével” a kezében henteli halomra a teljes 2. Szovjet Déli Hadseregcsoportot J - oly mennyiségű hülyeséget tartalmaz, hogy azon egyetlen katonai-, vagy túlélési szakértőnek sincs „elemeznivalója”…)
Ráadásul, a Tracker-re lecsapó „késes szak-guruk” J közül sokan nagy elismeréssel nyilatkoztak a késről (pl. BLADE magazin, TACTICAL KNIVES magazin, stb.)
Ez a publicitás pedig azzal járt, hogy az addig csak „bennfentesek” szűk köre által ismert, manufakturálisan előállított Tracker iránt drasztikusan megnőtt az érdeklődés.
Tom Brown pedig nem ostoba, nem is önmaga ellensége – pontosan átlátta az ebben rejlő üzleti lehetőséget. Fogta hát a Tracker licenszét és nekiindult, hogy olyan gyártót keressen a késnek, amely képes az új igényeknek megfelelő, nagy példányszámú gyártásra és rendelkezik olyan „renoméval” is, ami garantálja, hogy a kések a Tom Brown által meghatározott és elvárt, szigorú minőségi követelményeknek megfelelő módon készüljenek el.
Így jutott el végül Mike Fuller-hez és a TOPS-hoz, ahol azóta folyik a Tom Brown-féle kések gyártása – így a Tracker-é is.
Kiegészítés:
A fentebb leírt „rövid” történeti összefoglaló kapcsán, szükségesnek tartok néhány szubjektív, ill. nem kellően megalapozott, részben feltételezéseken is alapuló megjegyzést…
A Tracker körül időről-időre szárnyra kaptak különféle „híresztelések” (nem is Tom Brown a kitalálója, hanem más; ezt a „mást” ki és hogyan hallgattatta el, stb., stb…). Ezek között akadnak viszonylag könnyen cáfolható, nem ritkán rosszindulatú „pletykák”, de kétségtelen, hogy (amint az a „hivatalos” történetből is kitűnik) akadnak homályos, „érdekes” momentumok – különösen a kést gyártó mesterek „visszavonulásai” körül.
Miután az utóbbi időben valamelyest „beleástam” magam a Tracker történetébe, kialakult bennem egy olyan kép, ami – szerintem – meglehetősen közel állhat a valósághoz (a részletekre is kiterjedő, „teljes igazságra”, valószínűleg soha nem fog fény derülni…).
Kétségtelennek, egyértelműnek tartom, hogy a Tracker alapkoncepciója, terve, szerkezeti egységeinek felépítése, összekapcsolása (melyekről nemsokára bőven lesz majd szó) Tom Brown érdeme. Az alapötlet tehát tőle, az ő hét évnyi munkájából származik (nem véletlen, hogy ő a licensz tulajdonosa).
Tom Brown azonban bármilyen remek „feltaláló” is, nem késkészítő mester. Már az első prototípusok elkészítéséhez is igénybe kellett vennie speciális szakmai ismeretekkel rendelkező mester segítségét, a manufakturális gyártás(ok) során pedig jó sokan (a „kivonatolt” listát lásd fenn…) közreműködtek a „projectben”.
Ha a Tracker első, kézzel „firkált” vázlatait összevetem az egyes mesterek által készített darabokkal, akkor – számomra – jól kirajzolódik egy evolúciós folyamat. A több mint két évtizedes múlt során látható, hogy a Tracker folyamatosan változott – az „alap-egységek” markánsan felismerhetőek és állandóak, de azok egymáshoz viszonyított arányai, formájuk, kimunkálásuk nem.
Ezt az evolúciót pedig – feltételezhetően – két párhuzamos „erő” működtette: egyrészt Tom Brown és a „felhasználók” gyakorlati tapasztalatai, melyek alapján (amelyekhez) folyamatosan „csiszolódott” a kés, másrészt pedig az egyes késkészítő mesterek szakmai javaslatai, korrekciói.
Ez utóbbi folyamat lehet a „problémák” gyökere…
Tom Brown számára – valószínűleg - mindig is az alapkoncepció volt az igazán fontos, az elképzeléseinek „egésze” és jóval kisebb jelentősséget tulajdonított a gyakorlati megvalósításban résztvevők (néha látszólag, néha ténylegesen) „apró” technikai változtatásainak. Pedig ezek a változtatások – adott esetben – komoly hatással bírtak a kés egész karakterisztikájára, használati értékére.
Talán nem rugaszkodom el nagyon a képzelet világába, ha azt feltételezem, hogy a konfliktusok forrása a mesterek és Tom Brown között az lehetett, hogy pl. Dave Beck, aki egy évtizeden keresztül készítette a Trackereket, folyamatosan módosítgatva azokat a maga szakmai szempontjai szerint, végül legalább annyira sajátjának tekintette őket, mint az „ötletgazda”. Ez pedig személyes ellentéteket élezhetett ki közöttük… (Ki, mit és mennyit „tett bele” a késbe, hogyan viszonyul egyik teljesítménye a másikéhoz, stb.)
A vége mindig az lett, hogy Tom Brown, a licensz birtokosa „felpakolta az egész cuccot” és gyártót cserélt… Aminek persze, sértődés és neheztelés maradt a nyomában.
Tom Brown és a TOPS együttműködésében a szememben az az egyik legnagyobb pozitívum, hogy a TOPS, miután megkapta a jogokat a gyártásra (de még mielőtt elkezdték volna a gyártást) – alaposan „rendet csinált”.
Professzionalistákhoz méltóan „kezelték” a korábban kialakult ellentéteket, konfliktusokat. (Vö.: Beck, aki jó ideig „szította a parazsat” Brown ellenében a Tracker körül, mára, érdemei elismerése mellett (!), csendesen „visszavonult”…, stb.)
A TOPS érdeme az is, hogy letisztázták a szabadalmi, alkotói jogok körüli „cirkuszt”: a gyártás kezdete előtt szépen leültették Tom Brown-t a saját mérnökeikkel, fejlesztőikkel és az eddigi kisszériás késeket alaposan „átfésülték”, majd az eredményt „standardizálták”. (A TOPS által /közreműködésével/ végrehajtott újratervezés egyébként – szerintem – kiválóan sikerült, a javára vált a Trackernek.)
Így tehát vége a „primadonnák” korszakának és a vele járó „kaotikus” állapotoknak is: a TOPS által gyártott, Tom Brown-féle Tracker „A” Tracker. (Dettó a „kistestvér” Scout.) Lehet másoknak is részben, vagy egészében hasonló késeket készíteni (készítenek is szép számmal – kik komplett Tracker replikákat, kik csak a Tracker bizonyos technikai megoldásait emelik át más jellegű késekbe), de azok nem Trackerek…
Slussz – mindenki örül... J
TRACKER ANATÓMIA
Ahhoz, hogy megérthessük, miért is lett „pont ilyen” a Tracker, miért tartott hét évig Tom Brown számára a megtervezése, érdemes „alkotórészeire bontva” megvizsgálnunk, valamint elmélyülnünk egy kicsit azokban a „forrásokban”, amikből Tom Brown merített.
Anno, a fentebb említett interjú után, Tom Brown nekiveselkedett, hogy megalkossa az - elképzelései szerinti - „ideális” és „univerzális” kést.
Azzal kezdte, hogy „lesöpört mindent az asztalról”. Nem bonyolódott bele abba, hogy a kortárs késkészítés egyes darabjait hasonlítgassa össze, már létező formákat módosítgasson, hanem úgy döntött, tiszta lappal indul, visszanyúl a legmélyebb gyökerekig és onnan, az „alapoktól építi fel” a saját kését.
Ezek az „alapok” pedig számára – egyértelműen - az észak-amerikai indián kultúrát jelentették.
Osonó Farkas „Nagyapa” tanítványa nem felejtette el mesterét, sőt, a tőle kapott tudást az évek folyamán csak gyarapította. Olyannyira, hogy Tom Brown ma egyike azoknak az embereknek, akik a legszerteágazóbb és legnagyobb ismeretanyagot birtokolják az „indián nemzetekkel” (Indian Nations = az észak-amerikai indián népesség „hivatalos” elnevezése) kapcsolatban.
(Az észak-amerikai indiánok története, kultúrájuk, világnézetük, hitviláguk megismerése – történetesen – régi szívügyem. Több mint két évtizede olvasom és gyűjtöm a róluk megjelent irodalmat. Eredetileg azt terveztem, hogy a cikk ezen részében megpróbálok egy nagyon vázlatos áttekintést adni erről, hogy a témát nem ismerők is kapjanak valamiféle „képet”: mik azok a momentumok, amik markánsan megkülönböztetik őket más természeti népektől, miben lelhetőek fel gondolkodásuk, „világnézetük” sajátosságai, stb…
Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez – még „elviselhető” terjedelemben – lehetetlenség.
Annyiban maradok tehát, hogy az észak-amerikai indiánok kultúrája, az egyik legmélyebb és legtisztább „forrást” képviseli, amiből egy mai „civilizált” ember „meríthet”, ha foglalkoztatja az ember és a természet viszonya. A részletekről pedig – ha ez többeket is érdekelne – inkább egy önálló topic-ban érdemes diskurálni, a survival.hu keretein belül…)
Nos, tehát, nézzük a kiindulási pontokat.
Az indiánok az európai hódításokat megelőzően nem használtak fém eszközöket, de fémek nélkül is kialakították a sajátos vágó-, és szúró eszközeiket, késeiket. A pengékhez leggyakrabban pattintott követ használtak.
A legrégebbi és legegyszerűbb pattintott kő penge így nézett ki és ilyen fogással használták.
Szembetűnő az erősen ívelt él, valamint az, hogy ez az eszköz kizárólag vágásra készült, szúrásra alkalmatlan. Ez a forma az őskorig nyúlik vissza és nagyjából egyformán megtalálható minden kőkori népnél.
Az indián eszközök „evolúciója” is ebből a formából indult el.
I. AZ ULU-KÉS
Az első, jellegzetesen észak-amerikai pengeforma, az inuit nevén ismertté vált „ULU” kés. Az alábbi képeken ennek „fejlődési szakaszai” láthatóak:
Jól követhető, hogy a csupasz penge először kapott egy markolatot, majd – részben ennek köszönhetően – maga a penge is változásokon ment át: egyre határozottabban köríves formát öltött a vágó-él, majd megjelentek a penge két végén elhelyezkedő hegyek.
Az ULU-k egész Észak-Amerikában elterjedtek, az inuitok („eszkimók”) ugyanolyan előszeretettel használták ezeket a késeket, mint a déli, forró területeken élő rokonaik.
Kiválóan alkalmas számos művelet elvégzésére: a nyúzás, kaparás, darabolás, vágás, zsigerelés, vagy éppen aprítás során évszázadokon át megállta a helyét.
A fémek megismerését követően, a pattintott kő pengéket felváltotta a vas, ill. acél penge.
Az erősen domború élű kés, melynek a markolata a magán a pengén, annak középpontjában helyezkedik el, olyan praktikusnak bizonyult, hogy önálló formájában máig túlélte az évszázadokat és most is gyártják.
Akik megismerték használatának fortélyait, „esküsznek rá”, hogy ez a jellegzetes eszköz szinte páratlanul sokoldalú - egyaránt megállja a helyét a konyhában és a vadonban is.
II. Indián kések
A csak vágásra képes ulu-n kívül, nemsokára megjelentek a vágásra és szúrásra egyaránt alkalmas kések is – természetesen, kezdetben pattintott kőből.
A képen látható – tipikusnak mondható – darabon jól megfigyelhetők a jellegzetes formai megoldások: szintén erősen ívelt él-kialakítás, a penge-hát és a markolat enyhe ívelése(i) (mely a penge fogását segítette(-ték) elő – vö.: ulu), valamint az él és a markolat találkozásánál helyet kapó „második hegy”, vagy „horog” (bekarikázva).
Ha alaposabban megvizsgáljuk ezt az „emberes” méretű kést (a méretekhez jó viszonyítási alapot adnak a támasztékul szolgáló vapiti-agancsok…), akkor nem kell óriási képzelőerő, hogy világosan láthassuk az „evolúciós folyamatot”: az ősi, ulu-jellegű vágó-él nagyjából megmaradt, a penge „kettős hegyével” egyetemben, a markolatba illeszkedő penge-rész viszont jobbra tolódott, ellapult és így csatlakozik az agancshoz.
Ennek a nagyméretű késnek az előnyei nyilvánvalóak – az ulu összes jó tulajdonságának megtartása mellett, kiegészült a szúrás képességével is, így nem csak szerszámként, de fegyverként is használhatóvá vált.
Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy az indiánok a késeiket soha nem csak a markolatnál fogva használták. A markolat (fent: agancs) a szúrásnál, ill., az erőteljes vágásnál kapott szerepet, de a finomabb munkáknál a kés-fogásnemek közé, számukra teljesen természetesen beépült a penge közvetlen fogása a gerinc felől, mégpedig nem is csak egyféle módon… (Erre később még visszatérünk.)
Gyakorlatilag, az indián „kés-kezelés” egyik igen jellemző momentuma, hogy - a markolaton felül - a kés teljes hosszát kihasználták. Ennek érdekében (ezért), a kések pengéi mindig határozottan szélesek.
Bár az ilyen robosztus kések is alkalmasak voltak akár finomabb munkák végzésére is, kétségtelen, hogy sokkal célszerűbb volt ezekre a „pepecselős” feladatokra egy lényegesen kisebb, könnyebben irányítható kést is „rendszerbe állítani”. Meg is tették.
Ezek a kis eszközök remek kiegészítői voltak a nagy késeknek. A nagy kések tömegéhez viszonyítva nem jelentettek jelentős súlytöbbletet, viszont sok fáradtságtól kímélhették meg használójukat az „aprómunka” során.
A pengék kialakítása ezek esetében – európai szemmel is – hagyományosabb: az ívelt él és a kb. egyenes penge-hát, markolat-hát vonal egészen „szokványos” formát mutat, a „második hegy” eltűnt. A kis késeknél is megfigyelhető, hogy a hosszukhoz viszonyítva meglehetősen szélesek, segítve ezzel a markolat-hát felől való „ráfogást” a pengére.
Az indián kések a fémek megjelenése után is megőrizték ezeket a jellegzetességeiket.
Az hódítókon keresztül – a fém-megmunkálási ismereteken kívül – számos új késtípust is megismertek, ezeket ki is próbálták a gyakorlatban, de egyik sem tudta kiszorítani a hagyományos formákat.
(A késeket leginkább az európaiakkal cserélt, vagy tőlük zsákmányolt késekből, fémlemezekből alakították ki, a maguk igényei szerint. A hódítások korai szakaszában megalakuló „csere-kereskedelmi központokban” /pl. Hudson Bay Company/ nem is tudták mire vélni, hogy a „rézbőrű vademberek” miért nem kedvelik a „rendes” európai késeket, szép tőröket és miért a legkeresettebb cserealap az un. „butcher knife” /mészáros kés/, ami egy meglehetősen durván megmunkált, nagyméretű és széles pengéjű eszköz volt. Egy korabeli darab látható az alábbi képen. A kés típus egyébként a mai napig fennmaradt – a második képen egy ma gyártott „mészáros kés” van.b
III. A TOMAHAWK
A nagy kések már alkalmasak voltak vágásra és szúrásra is, de részben a kőpengék miatt, részben konstrukciójukból adódóan, sújtásra nem, holott ez alapvető feladat.
A kőkori emberek mindenütt megalkották az erre a célra használható eszközt, a kőbaltát. A kőbalta „alapváltozata” mindenütt nagyon hasonló: egy egyszerű pengét (lásd fent), a pengére kb. merőleges, hosszú nyéllel láttak el.
Ahogy az őskori kő-pengék is elindultak saját, tájegységenként, kultúránként változó fejlődési útjukon és egymástól különböző, karakteres típusok alakultak ki belőlük, az ős-balta is hasonlóan alakult át az idők folyamán.
Az indiánok által kialakított balta-változat a tomahawk.
Az alábbi képen egy kő-tomahawk látható és már ezen is világosan felismerhetőek az egyedi jellegzetességek. (A nyél és a rajta lévő díszítő réz szegek, utólagosan kerültek a fejre, koruk nem megegyező /a fejen jól láthatóak az eredetileg vastagabb nyélhez való rögzítést megkönnyítő vájatok/. Létük viszont arra bizonyíték, hogy egy-egy jól sikerült eszközt akár generációkon keresztül is használtak.
„Kompakt” méretű, rendkívül sokoldalú eszköz. A nyél teljes hosszán „végigzongorázva”, a fejhez közelebb vagy távolabb (esetenként magára a fejre) fogva, használták a nagy késsel is végzett vágási feladatokra, a kisebb fok él „szúró jellegű” célokra volt alkalmas és a tomahawk-kal lehetett nagy erővel sújtani… Szinte „eszményi” szerszám és fegyver. Főleg, hogy vadászat és harc során hajítófegyverként is funkcionált – súlyelosztása, kialakítása során mindig is fontos szempont volt a dobással, „távfegyverként” való használhatóság. (A tomahawkot korunkban „újra felfedezték” és több cég (pl. ATC) is gyártja modern változatait, elsősorban taktikai célokra.)
A fémek megjelenése után, a tomahawk is változott valamelyest, de alapvető jellegzetességeit a mai napig megtartotta, sőt az acél használata lehetővé tette, hogy az első él kialakítása még közelebb kerüljön az ősi, „ulu-jellegű” formához.
A tomahawk történetének érdekes momentuma a tomahawk és a pipa „házasítása”, az un. balta-pipák kialakulása. Ennek egy jellegzetes példánya látható az alábbi képen.
A kifúrt nyél szolgált a pipa száraként, a hátsó, kisebb élet pedig feláldozták egy pipafej kialakításának kedvéért.
Ez utóbbi „különlegesség” a cikk eredeti célja szempontjából akár jelentéktelennek is minősülhetne, de mégsem az. Kiváló illusztrációként szolgál egy nagyon fontos momentum megvilágításához az indián kultúrával kapcsolatban.
Ez a momentum pedig az indiánok erős „innovatív készsége”.
Ha csak azon a néhány képen végignézünk, melyeket fentebb illusztrációként felhasználtam, már akkor szembetűnhet, hogy itt bizony nem végletekig egyszerű, hanem sokszor nagyon is bonyolult formákkal, megoldásokkal találkozunk.
Az erősen ívelt vonalak, melyek egymással találkozva bonyolult egységeket alkotnak, az összetett szerkezetű balta fej, melynek még a fokára is szerkesztettek egy teljesen más jellegű élet, stb., mind azt mutatják, hogy az indiánok igencsak vonzódtak a „többet az egybe” jellegű megoldásokhoz. (Számtalan más eszközük is tükrözi ezt az „integrációs” szemléletet: pl. olyan íj, ami lándzsaként is funkcionál, a lándzsa hegye pedig leszerelve önálló késként használható, de az íj, ha kell hangszerként is működik, stb.)
A jelenség „gyökere” az észak-amerikai indiánok egyedi világszemléletében és gondolkodásmódjában rejlik, melyet mai kifejezéseink közül talán a „liberális” és „toleráns” jelzők fednek le. A világ más tájain kialakult, hasonló „törzsi társadalmak” éltető eleme a tradicionalitás volt: a fiú akkor illeszkedett be megfelelően a törzs, a közösség tagjai közé, ha olyanná vált mint az apja, aki pedig az ő apjától sajátította el az ősöktől származó, „szent” tudást. A bármilyen területen bekövetkező változások csak nagyon lassan, hihetetlenül „apránként”, évszázadok alatt alakulhattak ki.
(Ajánlott irodalom: David Riesmann: A magányos tömeg c. könyve – a szerző vezette be először a különböző társadalmak hármas felosztását, úm.: tradicionális, belülről irányított, kívülről irányított.)
Az indiánok társadalmi berendezkedése, gondolkodásmódja azonban ennek fittyet hányt – az „egyén” szabadságjogai igen nagy területre terjedtek ki, többek között azt is lehetővé tették, hogy az „ősi tudást” hordozó eszközöket, ki-ki a kedve és képességei szerint alakíthassa. A közösség tagjai ebben sosem gátolták, sőt, érdeklődve figyelték kísérletező kedvű társuk próbálkozásait. A végeredménynek úgy is ki kellett állnia a gyakorlati felhasználás próbáját: ha „működött” és sokak tetszését elnyerte, akkor gyorsan elterjedt az újítás, ha nem… a feledés homályába merült. (Arra azért tényleg nagyon kíváncsi lennék, hogy miként jutott eszébe az első feltalálónak, hogy egy tomahawkot „házasítson” egy pipával… J )
Ez az újító és kreatív szemléletmód tette lehetővé azt is, hogy az európai gyarmatosítók érkezésével bekövetkező kulturális és technikai „sokkot” át tudták vészelni. A valósággal rájuk zúduló újdonságokat nagyon gyorsan képesek voltak felmérni és megítélni. A közösség egészének túlélését, boldogulását segítő eszközöket és eljárásokat rövid idő alatt magukévá tették (lásd pl. a ló, a fémek használata, stb., stb.), de nagyon erősen működött náluk a „kollektív szelekció” is, pl. a kerék használatát (amire pedig mi olyan büszkék vagyunk…) „testületileg elvetették”…
Erre a „kreatív, integratív” attitűdre azért bátorkodtam ennyi szót pazarolni, mert az indiánok ezzel a különleges szemléletmódjukkal zavarba hoztak már jó néhány kultúr-antropológust és más, a „primitív népeket” tanulmányozó tudóst, de jelen cikk esetében sokkal fontosabb, hogy ez a hozzáállás és az ebből keletkezett „produktumok” bizony zavarba ejthetik a mi, európai civilizációnk emlőin nevelkedett „túlélési szakértőinket” is…
Hiszen a „túlélési szakértők” döntő hányada egybehangzóan állítja, hogy az „igazi túlélőknek számító” természeti népek eszközei mindig a végletekig egyszerű, „tiszta” eszközök, ebből adódóan egy mai eszköz, pl. „túlélő kés” is csak akkor lehet jó, ha az szintén a végletekig egyszerű, puritán holmi (kedvenc példáik a panga, vagy a puuko…), ami mentes az olyan „túlkapásoktól”, mint a „több eszköz egyben való integrálása”, vagy hasonló „eretnekségek”.
Ehhez képest, ezek a „rézbőrű pogányok”, bizony egészen remekül „túléltek” a maguk „feleslegesen túlbonyolított” eszközeivel és integrációs mániájukkal, ami szerintem minimum felháborító… Jobb, ha nem is veszünk róluk tudomást… J
Szerencsére, Tom Brown nem osztozott ebbéli nézetemben J és nagyon is „figyelt” az indiánokra, amikor megalkotta a Trackert.
Mert a Tracker bizony, egy minden porcikájában „észak-amerikai indián” kés.
(Nem „modifikált kukri”, vagy ilyesmi… /Ezúton is tiszteltetem Makrai Tibor alezredes urat, különösen a hazai sajtóban megjelent Tracker-tesztje kapcsán… J/)
Tom Brown „egyszerűen” látott a maga elé felállított probléma megoldásának.
Egy „túlélési szituációban” (így, a legszélesebb értelmében) a legfontosabb eszköz egy kés. Eddig O.K. …
De mit is kell „tudnia” ennek a késnek?
Szépen összeállított egy olyan „listát”, ami mindazokat a fontosabb tevékenységeket, műveleteket tartalmazta, amelyeket a túléléshez feltétlenül szükségesnek tartott – elvonatkoztatva attól, hogy ezeket egyébként milyen eszközökkel, célszerszámokkal kellene végrehajtani.
Ennek a „listának” az összeállításához kellett először az a hatalmas tapasztalat- és tudásanyag, amit felhalmozott, hiszen nagyon pontosan kellett szelektálnia a valóban „életbevágó” feladatokat a kevéssé fontos, de esetleg „megszokott” tevékenységektől.
A következő lépés a „lista” elemeinek két csoportra való osztása volt. Mi az, amit mindenképpen a túlélő késsel kell elvégezni és mi az, amit nem, mert a késsel készíthetünk a feladathoz megfelelőbb célszerszámot. (Csak a biztosabb érthetőség kedvéért, egy triviális példa: magával a késsel nem kell tudnunk varrni, de képesnek kell lennünk vele pl. csontot megmunkálni, hogy tűt készíthessünk a varráshoz.) Ehhez a szelektáláshoz megint a tapasztalataira és tudására támaszkodhatott.
A „listázás” végére kapott egy olyan követelmény-sort, amit a késnek mindenképpen teljesítenie kellett.
Ezek után következett az, hogy az egyes „feladatok” mellé rendelte az elvégzésükhöz leginkább bevált, évszázados „tesztfolyamaton” átesett eszközöket.
(Itt nyer értelmet igazán az ősi indián eszközöket boncolgató, fennebbi rész, hiszen ha végignézünk a Trackeren, a bemutatott „szerszámok” számos elemét, jellegzetességét láthatjuk visszaköszönni rajta. Tom Brown pedig nem véletlenül választotta ezeket „forrásként” - egyrészt valóban sok évszázad gyakorlati használatának próbái alakították őket, másrészt pedig, mert ezek az eszközök voltak azok, melyeket Tom Brown „úgy ismert, mint a tenyerét”. /Tom Brown tökéletesen tisztában van még a legrégebbi eszközök, a pattintott kő szerszámok készítésének és használatának minden részletével is./)
A kiválasztott eszközöket pedig pontosan azzal a „kreatív gátlástalansággal” kezdte el „egy késbe gyúrni”, amit már az indiánokkal kapcsolatban említettem.
Az „integrálás” folyamata során, ahol „átfedéseket” tapasztalt, ott egyszerűsített és középutakat keresett – ilyen pl. a „kettős hegyű, ívelt él” (ulu) -, majd a végleges formát tovább építette – adott esetben „házasítva azt” egy egyenes élű pengével. Erre (ebbe) aztán, rá (bele) építette a következő alkotórészt, pl. egy fűrészt… Stb. Közben pedig folyamatosan kontrollálta a súlyeloszlást, az arányokat…
Nem is lehet olyan nehéz, kicsit olyasmi, mint a LEGO-zás…
Csak hét évnyi türelmes, kreatív munka kell hozzá és kész is… J
IV. A TOM BROWN/TOPS TRACKER FŐBB RÉSZEI
Ahogy már írtam, ez a kés ma „A” Tracker, ezért az ezen kialakult formai, technikai megoldásokat tekintem „véglegesnek”.
A Tracker (és a Scout) vásárlója kap egy kis füzetet is a késhez, amiben – többek között – leírják a kés főbb részeit és azok rendeltetését is. Az útmutató nagyon vázlatos, a felhasználási lehetőségek közül éppen csak „kivonatot” nyújt. A kés teljes „potenciálját” a tulajdonos vagy tapasztalati úton térképezheti fel, vagy ott van a Tracker School…
Az alábbiakban ebből a füzetből fogok „szemelgetni”, mert mégiscsak „autentikus” forrás, legfeljebb majd a gyakorlati teszteknél teszek néhány kiegészítést is hozzá.
1. A kés hegye
„A Tracker hegye különösen kemény. Nagyon erős dobószerszám, a tesztek során áthatolt egy autó ajtaján is. A kés hegye használható fúróként is, valamint finom vésőként csonton vagy agancson. A kés hegye tökéletes fa átfúrásához, egy inch (2,54 cm) átmérőjű lyukat készíthetünk vele, gyorsabban, mint egy kézi-fúróval. A kés hegyét vésőként vagy árként is használhatjuk, finom munkákhoz csonton és agancson. Ekkor úgy kell tartani, mint egy ceruzát, a fűrészes élével a kéznek támasztva.”
2. Dróttörő
„A fűrész penge első foga mélyebb, mint a többi. Ez a dróttörő. Ha egy kifeszített drótot belehelyezünk ebbe a fogba, és hirtelen megrántjuk valamelyik oldalra, a drót el fog törni.” (Ez szinte biztosan TOPS adalék – a kés taktikai célú használatának erősítésére. Mindenesetre, működik: kipróbáltam, ami belefér a nyílásba, az el is töri…)
3. A fűrész
„A Tracker fűrészes pengerészét úgy tervezték, hogy számos anyagot átvágjon anélkül, hogy akadna (eltömődne) vagy életlenné válna. Tesztelték, és hatásosnak találták repülőgép borítás, vagy egy kocsiajtó átvágásában. A Tracker (persze) fafűrészelésében is hatékony.
Sok olyan helyzet van, amikor előnyt jelent, ha az ember gyorsan tud egy „fogat” /úgy értendő, mint a fogaskeréken/ vágni. A fűrész penge egyik alkalmazási módja a fogazás-készítés.
Ha csonttal dolgozunk, darabolásához nagyon hasznos, ha bemetszük a csontot, mielőtt eltörnénk, így a bemetszési vonal mentén fog eltörni. Ha 45 fokos szögben megdöntjük a fűrészt egyik éle mentén, akkor végig- vagy körbemetszhetünk vele egy csontot, és így szépen el tudjuk törni.”
4. Tenyértámasz, ill. íves, nedves kaparó.
Alapvetően a pengére történő ráfogáskor támasztja meg a tenyér párnáit, de nagyszerűen használható „nedves kaparáshoz” is, amikor pl. egy nyers állatbőrt felfeszítünk a pengehát ívéhez hasonló ívű, hengeres fára és ezzel gyorsan, hatékonyan és sérülésmentesen kaparhatjuk le azt.
5. Hullámosan bordázott ujjtámasz a pengeháton.
6. Markolat.
Remekül megformált, hosszú markolat, ami számtalan fogásnem biztos alkalmazását teszi lehetővé, sújtásnál pedig széles skálán változtathatjuk az emelőerő mértékét. Az ergonómia – szerintem – tökéletes: kis- és nagykezű emberek számára egyaránt kényelmes a csúszás-biztos, lekerekített sarkú téglalap keresztmetszetű markolat. Az ujjaknak kialakított bemélyedések nem tolakodóak, kellően laposak, de – igény szerint – jó támpontot nyújtanak a fogásokhoz, fogásváltásokhoz.
7. A faragó él.
„A penge egyenes, faragó részét laposabb élszöggel tervezték, amivel könnyedén megoldható a legtöbb vágási, faragási feladat.
A faragó pengét számos hasítási feladatra is használhatjuk.
Két módja van a hasításnak: a sújtással történő hasítás és az ütve hasítás. A előbbi olyan feladatoknál hasznos, mint például a tűzifa hasogatása, amikor a hasítás pontossága nem lényeges.
A pontos hasításokhoz jobb, ha az ütve hasítást alkalmazzuk. A pengét a fára helyezzük, pontosan oda, ahol el szeretnénk hasítani, és a kés hátára egy vastagabb, keményfa ággal ráütünk, ezzel a pengét bejuttatjuk a fába.
A Trackert úgy tervezték, hogy gyalu-késként is működjön, amit használhatunk fa részek gyors eltávolítására, ha pl. gerelyt, vagy akár íjat akarunk készíteni. (A gyalulás is pengehát fogással történik.)
8. Negyed-kör alakú pengerész. (Mivel ez az elnevezés eléggé körülményes, én – önkényesen – a „második hegy” nevet használom rá, a „második hegy éle” meghatározás pedig az egyenes, „faragó él” és a „második hegy” közötti, íves, élezett részt jelenti nálam.)
„A penge második hegy részének számos funkciója van. Éle használható pl. egy íj faanyagának lekerekítésére, vagy zsigerhorogként, nagytestű vad felnyitásához.”
„Hasznos minden íves tárgy faragásághoz - az ívelt él segítségével jobban ráfekszik a penge a megmunkált anyagra.”
„Ha zsigerhorogként akarjuk használni a második hegyet, akkor a késsel ejtsünk egy bemetszést, és az irhát húzzuk le az izomról. Helyezzük a második hegy élét a nyílásba, és húzzuk lefelé a kést, kis szögben megdöntve. Ha a mutatóujjunkat a penge mellett vezetjük, segítünk elemelni az irhát az izomtól, és így simán tud haladni a kés.
Az irha felnyitása mellett a Tracker-rel elvághatjuk a csontokat is, és leválaszthatjuk a lábakat, valamint széthasíthatjuk a medencét és a szegycsontot. A legtöbb más kés nehezen birkózik meg ezekkel a keményebb munkákkal.”
Mindezeken kívül, még valóban sok területen hasznos ez a része a késnek, de ezekre majd a tesztelés ismertetése során még kitérek.
9. Daraboló él.
„A Tracker-t úgy tervezték, hogy kézi fejszeként is működjön. A kés első részét ívelt pengével készítik, amit (többek között) darabolási feladatok végrehajtására alakítottak ki. A kés első része úgy van súlyozva, hogy erős daraboló-eszközként funkcionálhasson. Olyan hatékonyan lehet vele darabolni, mint egy kisebb fejszével.”
Az erősen ívelt „ulu” pengeformáról már annyit írtam, hogy itt és most megkímélek mindenkit a további felhasználási lehetőségek ismételt részletes ismertetésétől. A teljesség igénye nélkül: lehet vele darabolni, faragni, kaparni, vágni, aprítani, homorú mélyedést (tálat, edényt) kialakítani,… stb., stb.
Bonusz: Tom Brown külön kiemeli a Tracker kapcsán, hogy a kés felhasználásával remek „szúró lándzsa” készíthető – egyszerűen és gyorsan. Ehhez egy kb. 2,5 m hosszú „nyelet” javasol felhasználni, melynek a késhez illeszkedő részét faragással kicsit ellapítjuk. Hangsúlyozza, hogy ezt a lándzsát csak döfésre használjuk, ne hajítsuk.
10. A tok.
Már szinte „közhely”, hogy egy kés „használati értékét”, milyen nagymértékben befolyásolja a tárolására, hordására szolgáló tok.
A Tracker-nek (és a Scoutnak) e téren sincs szegyellnivalója. A gyárilag hozzájuk adott kydex tokokat nagyon gondosan tervezték meg, szinte korlátlan lehetőséget kínálva a felhasználók számára a nekik leginkább „testhezálló” hordmódok egyéni kialakításához. Hagyományosan függőlegesen, vízszintesen (ez a legelterjedtebb), átlósan, vagy éppen „fejjel lefelé” egyformán biztonságosan és praktikusan használhatóak.
A felhasznált anyagok minősége, kidolgozottsága is példamutató.
A külön-külön is nagyszerűen használható Tracker és Scout kések igazán „párban” teljesítik a maximumot. A tokok tervezésénél ezt sem hagyták figyelmen kívül: az önállóan is teljes értékű kydex tokok egymással „integrálhatóak”.
Nemrégiben pedig a TOPS kínálatában megjelent a tok bőrből készült változata is.
Persze, akinek ez nem lenne elég, az a pénztárcája és az egyéni igényei szerint szabadon válogathat a nagy számban fellelhető, különféle kivitelű, egyedi tokok közül…
A cikk második része
